II. Rákóczi Ferenc

I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia. Az 1697. évi hegyaljai felkelés elöl még Bécsbe menekült, de az ország lakosságának egyre elviselhetetlenebb nyomora arra ösztönözte, hogy francia segítséggel kísérelje meg helyreállítani az ország jogait. A császári hatóságok 1701-ben elfogták, ám a börtönből sikerült megszöknie, s Lengyelországba menekült. Itt keresték fel az északkeleti megyék bujdosóinak képviselői 1703-ban, s kérték, hogy álljon az élükre. Június 16-án lépte át az ország határát, s ezt követően serege lavinaként növekedett. Csapatai rövidesen elfoglalták a Tiszántúlt, 1704-ben a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, 1705-1707 között pedig a Dunántúl és Erdély nagy részét is ellenőrzésük alatt tartották. Rákóczi igyekezett valóra váltani nemzedékek álmát, az önálló magyar hadsereg megteremtését. Reguláris katonasággá próbálta meg szervezni a portyázó, zsákmányoló hadviseléshez szokott kurucokat. 1704. július 8-án Gyulafehérvárott Erdély fejedelmévé, 1705. szeptember 17-én a szécsényi országgyűlésen a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választották. Személyesen vezette Tokaj, Szatmár, Szeged és Esztergom ostromát, a tiszántúli, a Duna-Tisza közi és az 1705. évi hadjáratot. Maga vezényelte csapatait 1703-ban Munkács alatt, 1704-ben Nagyszombatnál, 1705-ben Pudmericnél és Zsibónál, 1708-ban Trencsénnél, majd 1710-ben Romhánynál. Jó tervező volt, de tábornokainak fegyelmezetlensége legtöbb haditervét meghiúsította. A katonai összeomlás után nem fogadta el a szatmári békét, s élete hátralévő részét franciaországi, majd törökországi száműzetésben töltötte.