Földváry Károly

Nehéz helyzet állt elő 1849. április 10-én, Vácnál. A csúnya, esős időben indult magyar támadás a Gombás-patakon átvezető, barokk szobrokkal díszített hídnál az ellenséges gyalogság sűrű és pontos sor- tüzeiben elakadt. A rohamozók között a magyar sereg legkiválóbb alakulatai sorakoztak fel, a 3. és 9. honvédzászlóaljak, de nekik sem fűlt a foguk az újabb támadáshoz. Ekkor Földváry Károly alezredes, a III. hadtest hadosztályparancsnoka lovával, kezében a 3. zászlóalj zászlajával a hídra vágtatott. A katonák hitetlenkedve nézték parancsnokukat, aki alól az ellenséges vadászok egy másodperc alatt kilőtték a lovat. Földváry valahogy visszakeveredett a csapataihoz, újabb lovat vezettetett elő, ismét a hídra ugratott, ám ezúttal is kilőtték alóla a lovat. Újabb próbálkozás következett, újabb ló esett áldozatul, de a kis, félszemére vak emberke sértetlen maradt. Ez azonban már a magyar zászlóaljaknak is sok volt. Áradatként törtek a hídra, s elsöpörték maguk elől a cs. kir. vadászokat. Földváry, aki 6 évig szolgált a cs. kir. hadseregben, s főhadnagyként lépett a honvédségbe, ilyen, s ehhez hasonló tetteivel nemcsak újabb és újabb előléptetéseket vívott ki magának. A szabadságharc végén elnyert ezredesi kinevezésénél s a Magyar Katonai Érdemred II. osztályánál is nagyobb kitüntetés volt számára a „bátrak bátra” melléknév. A szabadságharc után a cs. kir. hadbíróság 18 évi várfogságra ítélte, de 1850 nyarán kegyelmet kapott. 1859-ben emigrált, s 1862-től az olaszországi Magyar Légió parancsnoka volt. A kiegyezés után hazatért.