Eszterházy Pál

Esterházy Miklós nádor fia. bátyja László eleste után 17 évesen lett Sopron vármegye főispánja, királyi tanácsos, majd 1661-ben főudvarmester és tábornok. Gyors karrierje nemcsak képességeinek, hanem az Esterházy-család hagyományos Habsburg-hűségének elismerését jelentette. 1663-1664-ben Zrínyi oldalán vett részt a nevezetes téli hadjáratban, s hadtörténeti jelentőségű, „Mars Hungaricus” című munkájában örökítette meg a horvát bán fényes sikereit. Mellette küzdött Kanizsa ostrománál és Zrínyi-Újvárnál is. 1668-tól bányavidéki főkapitányként irányította a török elleni védelmet, s a bujdosók elleni hadműveleteket. 1672-ben ott volt Lőcse visszavételénél és a györkei ütközetben. 1681-ben a soproni országgyűlés nádorrá választotta. Ekkor kapta meg II. Károly spanyol királytól az aranygyapjas rendet. Komolyan vette azt, hogy nádorként az ország főkapitánya, s 1683-ban Bécs felmentésében harcolt, s meg is sebesült. 1684-ben 8000 magyar katona élén, amelyből 1200-at saját költségén, saját zászlói alatt vitt a táborba, Buda sikertelen ostromában vett részt. 1687-ben ő fogadtatta el az országgyűléssel a Habsburgok örökös királyságát és az Aranybulla ellenállási záradékát kimondó törvényt. Ekkor emelték német-római szent birodalmi hercegi rangra. Bár a Rákóczi-szabadságharc idején kitartott a Habsburg-ház oldalán, mind-végig közvetíteni próbált, és az ország függetlenségét, önálló nemzeti haderő fenntartását védelmezte. 1707-ben nyilvánosan elutasította a Habsburg-ház Ónodon kimondott trónfosztását, de 1708-ban meghívta Rákóczit a pozsonyi országgyűlésre.