Szent László

Szent István halálát követően a német-római birodalom császárai szinte minden király idején megkísérelték Magyarországot uralmuk alá hajtani. Keletről a nomád besenyők és úzok támadása fenyegetett, s a tisztázatlan trónöröklődési szabályok miatt szinte minden uralkodó ellen törtek ki felkelések. E harcokban tűnt fel Béla király második fia, az ifjú László herceg, aki a krónikák szerint a besenyők ellen vívott kerlési ütközetben különösen kitüntette magát. Az első összecsapásnál négy ellenséges katonát vágott le, az ötödik azonban öt sebesítette meg. Ennek ellenére nem hagyta el a csatamezőt, hanem egy besenyő által elrabolt magyar lányt személyes vitézsége révén szabadított meg. Lászlónak „erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott”- írja róla a krónikás. Uralkodása alatt több besenyő, kun és úz támadást vert vissza. 1085-ben Kisvárda kör-nyékén verte meg az Erdélyt dúló kunokat. A horvát királyi család kihalása után 1091-ben meghódította Horvátországot, s ezzel a magyar királyság először jutott tengeri kijárathoz. A hadjáratnak azonban véget vetett egy újabb kun betörés. László villámgyorsan a veszélyeztetett területen termett, s a Pogáncs folyó mellett szétverte Kapolcs vezér seregét, majd az öt megbosszulni akaró újabb kun sereggel végzett. A döntő csatában párviadallal győzte le a kunok vezérét, Ákost. Uralkodása végén mind kül- mind belviszonyait tekintve szilárd, országot hagyott utódaira.